Nehéz időszakon mentem keresztül mostanában: ok nélkül kekeckedő főnöktől kezdve, karrier problémákon keresztül, egészen életem legrosszabb és egyben legjobb szakítását éltem túl, hogy csak a legpusztítóbbakat említsem.
A szakítás volt az utolsó csepp a pohárban. Után finoman fogalmazva is meglehetősen letargikussá vált a hangulatom. Míg a szakítást követő első hét elején úgy éreztem, hogy én ezt egyszerűen nem akarom tovább csinálni, addig a hét második felére kemény és tudatos munkával, de kezdtem magamat egy leheletnyit összeszedni.
Lényegében annyit gondolkodtam, hogy mazsolává száradt az elmém. Végigfuttattam mindent legalább ötszázszor, amivel rengeteg új, értékes információt szereztem és raktároztam el.
Ezt követően még pár napig nyalogattam a sebeimet, majd elhatároztam, hogy ez így sem mehet tovább, találnom kell valamit, amivel lefoglalhatom magamat. Otthagytam a munkahelyemet, tervek nélkül a jövőbe belevágva, egyre több dolog omlott össze körülöttem és a saját kis mélységemben és sötétségemben teljesen elmerülve próbáltam valamit találni, hogy segíthessek magamon. A napom legalább felét olvasással, a másik felét pedig gondolkodással töltöttem. Az összes hobbimat rég hátrahagytam és már örömömet sem leltem bennük amikor újra feléjük fordultam, így igyekeztem kitalálni valami újat, hogy lekössem a figyelmemet. Elkezdtem keresni olyan régi álmokat, amik talán még mindig pislákolnak bennem, csak fel kell őket egy kicsit ébreszteni és megint előre fognak mozgatni. Mindig is nagy álmom volt megtanulni zongorázni, így gondoltam ez már egy lépéssel több a semminél. Kinéztem magamnak egy tucat érdekesnek tűnő sportkurzust és elhatároztam, hogy amint hazaérek Finnországból – ahol egy régi barátomat készültem meglátogatni –, nekiállok mindezeknek.
Eközben egyre jobban feszít belülről a vágy, hogy vérge kitaláljam, hogy mit szeretnék csinálni az életben, hogy hol a helyem, milyen munkát vállaljak, hogy tökéletesen elégedett legyek. Mi az, amit még akkor is csinálnék, ha nem fizetnének érte. Bevallom, hogy nagyon nehezen küzdök meg a tehetetlenségemmel, mert mindig nagyratörő terveim voltak az életben, ami mozgatta az életemet. Ezek az álmok valahogy vagy elmaradtak, mert idővel változtak az igényeim, vagy megvalósítottam őket, így most újakat kell helyettük keresnem. Megtalálni az álommunkámat életem egyik legnehezebb feladatának bizonyul – és ugyan hogyan is ne lenne az?
Napról napra jobban emészt a gondolat, hogy annyi ember van körülöttem, aki tudja, hogy merre menjen, én pedig itt toporgok és még irányt is képtelen vagyok választani. Még a nálam 4 évvel fiatalabb exem is komoly tervekkel rendelkezik, ami még inkább elkeserített. Naphosszat gondolkodtam rajta, hogy merre kellene mennem, hogy mit kellene csinálnom, de valahogy semmi sem tűnik komfortosnak, minden irányban találok valami számomra hatalmasnak tűnő akadályt, ami nem engedi el a karomat, hogy tovább roboghassak álmaim célja felé.
Amikor ezt már negyedik napja veséztük ki a Finnországban élő barátommal, akkor éreztem, hogy már őt is egy kicsit elfutotta a pulykaméreg a tehetetlenségem miatt. Néha úgy érzem nem értjük meg egymást, hogy neki más felfogása van, vagy túl sokat kér tőlem egyszerre, de valamiért mégis bízom benne és értékítéletében. Felcsattant! Komolyan felcsattant! Ezt nem szoktam meg tőle. Mindig nyersen a szemembe mondja a véleményét, mindig kellemetlenül őszinte, de ilyennek még nem láttam.
Tudod… – mondta – kicsit kezdem magamat kellemetlenül érezni, amiért folyamatosan találod a kifogásokat a cselekvés ellen. Én ezeket nem akarom hallani, és te sem, mert ez nem a te szinted. Ha van valami a fejedben, tegyél érte. Ha érdekel a divat, csinálj képeket magadról szépen felöltözve, ha érdekel a filmezés, akkor iratkozz be egy kurzusra, ha érdekel az írás, csinálj blogot és írj minden héten két bejegyzést. Se többet, se kevesebbet, de azt mindig csináld meg időre. Mindegy mit, csak csinálj már valamit! Túl sokat gondolkodsz! Valahol tanultad ezt és megszoktad, mert könnyű, de nem, ezt nem szabad megengedned magadnak! Teljesen mindegy milyen apró dolgot, de indulj el, cselekedj már!
Őszintén szólva az egész beszélgetés alatt rendkívül kellemetlenül éreztem magamat és nem tudtam, hogy azért, mert olyat kér, amit úgy érzem nem kellene csinálnom, vagy azért mert valaki éppen most gázolt végig a lelkemen és az utóbbi idők fájdalma után már nem vettem olyan könnyen a kritikát, mint általában. Hagytam, hogy mondja. Idővel pedig rájöttem, hogy én ezt borzalmasan nem akarom hallani, hogy olyan rossz hangulat tört rám, hogy legszívesebben elbújtam volna egy olyan ember lábai mögött, aki szeret engem, mint egy kölyökkutya, akit leszidnak és csak órák múlva mer előbújni az asztal alól. Az egóm úgy összetört, hogy azt hittem menten elsírom magamat. Lassacskán kezdtem csak rájönni, hogy igaza van és minden olyan barátomnak igaza van, akik merik a szemembe mondani amit valóban gondolnak. Jó, ha vannak olyanok az életedben, akik babusgatnak és a mennyekbe repítenek, de néha kell, hogy valaki olyan szinten az arcodba vágja a vasajtót, hogy úgy érzed sosem állsz lábra többet.
Agyalás helyett tehát fogtam magamat és megírtam az első bejegyzésemet életem legalább ötödik új blogjába. Talán ez nem bíztató promóció egy új blog számára, de ha elég támogatást kapok Tőled, akkor nem hagylak magadra. Írni fogok neked, hogy a legnehezebb óráidban neked is legyen egy barátod, aki a fejedre csukja a vasajtót, ha van hozzá elég bátorságod, hogy meglásd az igazságot.
Mert ha eddig azt hitted, hogy azok az igazi barátaid, akik csak szép szavakkal fordulnak feléd, akkor keress olyanokat, akiknek van elég bátorságuk ahhoz, hogy a fájó igazságot is keményen meg tudják neked mondani!